Mit adtak nekünk a magyarok?

This is the original Hungarian post. Here’s the English version.

Előszó

A “Brian élete” című örök klasszikus egyik legviccesebb jelenete mikor egy csapatnyi felbőszült zsidó azon ármánykodik, hogyan fogják Pilatus feleségét elrabolni és ezzel a függetlenedési követeléseiknek érvényt szerezni. A közösség vezetője, miután elsorolja, hogy a rohadt rómaiak kiszipolyozták már az apáikat is (és az apáik apáit is, sőt az apáik, apáinak, apáit is), azt a provokatívnak szánt - azóta szállóígévé vált - kérdést teszi fel, hogy “Mit adtak nekünk a rómaiak?”.

Aki látta, biztosan emlékszik, hogy a várt hőzöngés valamint a “Nagy büdös semmit!” és hasonló válaszok helyett, az ellenállók csapatából elkezdenek záporozni a nem várt válaszok: “vízvezetéket”, “csatornázást”, “utakat”, “öntözést”, “gyógyászatot”, “oktatást”, “bort”, “közbiztonságot”, sőt a végén kiderül, hogy a rómaiak “ elhozták a békét” is. Őszintén irigylem aki még nem látta és most először nézheti meg, de itt a link a tényleg kivételesen jó magyar szinkronos jelenethez.

Már 9 éve, hogy előző “Ki-, bevándorló” posztomat írtam. Azóta sem élünk Magyarországon, csak többen lettünk és egy másik országba költöztünk. Viszont lassan-lassan negyvenhez közeledek és így egyre többet foglalkoztat a családunk története. Nemrég eszembe ötlött, hogy én hogyan felelnék, ha a fenti jelentben találnám magam, csak épp az érdekesség kedvéért, Rómát Magyarországra cserélnénk. A kérdés tehát: “Mit adtak nekünk a magyarok?”

Azt gondolom, hogy mindenkinek lesz erre a furcsa kérdésre egy válasza, amit a saját eredet és családtörténete határoz meg. Függetlenül attól, hogyan szól ez a válasz, én őszintén bátorítanék mindenkit, hogy végezze el a kérdés megválaszolásához szükséges szellemi és lelki munkát, mert az katartikus tud lenni. Nekem az volt.

Íme az én, illetve a mi válaszunk, melyet a követhetőség kedvéért, a négy nagyszülőm közvetlen családjának történeteiből állítottam össze, pusztán keresztneveket használva, hogy a személyek pontos kilétét ne tegyem teljesen publikussá.

Apai nagypapám ága

Szépapám, Rudolf a monarchia idején, a mai Szlovákia területén, Nagyrőcén, az első szlovák gimnázium igazgatója és evangélikus káplán volt. Az, hogy az erőszakos magyarosítás korában, lehetősége nyílott egy-egy városnak szlovákul tanítani a diákjait, akkora dolog volt, hogy szépapámnak, a mai napig emléktábla őrzi a nevét Nagyrőce múzeumában. Az 1860-as, 70-es évekre, a magyarok bezáratták szinte az összes szlovák nyelvű gimnáziumot, mivel ezeket a szlovák elit képzésének előszobájának és így a szlovák nemzeti mozgalom tüzifájának tekintették. A kor rövidlátó politikája szerint ezen intézmények gátat vetettek volna az erőltetett magyarosításnak, mely ekkora már javában zajlott. Így történt, hogy 1874-ben szépapám által vezetett gimnáziumot is bezáratták. Rudolf Nagyrőcén halt meg 24 évre rá.

Zárójeles megjegyzés: Szépapám kortársa volt és szintén Nagyrőcén született majd nőtt fel, az a Rochlitz Gyula aki amúgy a Keleti pályaudvar főépületét tervezte. Ő egy szász családból származó, bécsi egyetemen tanult, Nyugat Európába emigrált, majd Budapestre visszatért építész volt, akinek a története jól mutatja nem csak a hihetetlen népi és kulturális változatosságát a monarchiának, hanem az abban rejlő lehetőségeket is. Zárójel bezárva.

Apai ükapám, Gyula már zömében Nagybányán élt és halt is meg. Bányaszámvevőségi főnökként dolgozott, a Vár utcában volt házuk, kettő fia és három lánya született. Fiatalabb fia, Viktor Lajos az én a dédapám, aki mint okleveles mérnök egy sor városban betöltött pozíció után végül Pécsett telepedett le és itt is halt meg a mecseki szőlőjében. Eddigre a család egyértelműen elmagyarosodott.

Az ő felesége Róza volt, aki törökbálinti családba született; dédapám itt ismerte meg mikor épp Budapesten dolgozott az I. világháború utáni kötelező katonai leszerelés keretében, mint állami alkalmazott. Dédanyámnak, Rózának összesen hat édes és négy féltestvére volt. Apukája, vagyis a másik ükapám János volt, aki Csehszlovákiából települt be és mészárosként dolgozott. A századfordulós fotók tanúsága szerint jómódban éltek, de a család története később szomorú fordulatokat vett. Első felesége, Franciska belehalt a hetedik gyermek megszülésébe és az I. világháború utáni gazdasági válság borzalmas szegénységhez és tragédiák sorához vezetett. János két feleségétől származó 11 gyerekéből, összesen három élte meg a felnőttkort, míg a többi TBC áldozata lett.

Mária nevű lánya gyerekeiből több is - a korabeli belga gyermekmentő program keretein belül - Belgiumba került, hogy elkerüljék az éhezést, de pár hónap helyett már örökre ott maradtak. Az ő elszakadt és máig Belgiumban élő családfa águkkal a kapcsolatot, apukám genetikai vizsgálata élesztette fel, mely segített nekik ránk találni.

Ahogy említettem, dédapám, Viktor Lajos több városban élt és dolgozott míg végül pályázaton elnyerte Fekete Víz Ármentesítő Társulat igazgatói posztját Pécsett, így ott telepedtek le. Később telket vett Balatonkenesén, de ezt felajánlotta a hadiárvák nyaraltatására a Balaton Társaságnak, a fiai - Viktor és Lackó - egyetemi taníttatása finanszírozásának fejében.

Mikor a II. világháború után, nagypapám, Viktor (nekem csak Vikó) Budapestre jött mérnöknek tanulni, a nagybátyjához, tehát Viktor Lajos bátyjához, Lacihoz költözött, a Déli pályaudvarra néző lakásába. Laci bácsi jogot végzett és táblabíróként dolgozott. A Rákosi rendszerben, a pozíciója miatti kitelepítéstől rettegett egyfolytában - nem ok nélkül, mert több barátjával is ez történt. Ez a folyamatos félelem és stressz egészen a szívrohamig hajszolta szegényt. Felesége egy nappal rá öngyilkos lett: egyszerűen a sütőbe tette a fejét és kinyitotta a gázcsapot. A náluk lakó, még egyetemista nagypapám találta meg őket, aki csodával határos módon nem csöngetett és a lakás így nem robbant fel. A családunk sírjai amiatt vannak ma a Farkasréti temetőben, mert Vikó ott talált helyet nekik a lakáshoz közel.

Nagybátyja és neje halála után, nagyapám “kiigényelte” a lakás egy részét a Tanácsnál, amit az egyetemen végzett demonstrátori munkája miatt ki is utaltak neki. Az apró lakást később a Tanácson felosztották hármas társbérletre. Apukám és két öccse is itt született és kettő másik családdal osztozva egy ideig itt is éltek. Sőt, mikor ‘56-ban az oroszok lőtték a házat (mert annak tetején felkelők géppuskafészke volt), a házba bejőve egy gránátot is dobtak az óvóhelyre, ahol nagypapám, nagymamám és az akkor még csecsemő apukám rejtőzködtek. Életüket annak köszönhették, hogy dupla ajtó védte szerencsére az óvóhelyet, de az orosz katona csak az elsőt nyitotta ki.

Galéria

Összegezve: Szlovákiából elszármazott és elmagyarosodott, evangélikus mérnök-értelmiségi család az apai nagypapám ága, mely Nagyrőce, Nagybánya, Törökbálint, Debrecen, Pécs, Budapest utat bejárva kötött ki végül a magyar fővárosban. Laci bácsinak és feleségének tragikus halála egyértelműen a kommunizmus rovására írható.

Apai nagymamám ága

Szépapám dédapja, Vencel még 1735-ben Prágában született, de meghalni már Pécsett halt meg. Nem tudjuk hogyan és miért települt át, de vélhetően német ajkú lehetett a család. Öt fia született, kikből az én felmenőm, szépapám nagyapja, József a 19. század első felében a pécsi székeskáptalan számvevője volt.

Később I. Ferenc királytól 1828. április 11.-én kapott nemesi levéllel somogybabodi földbirtokos, kisnemes lett, Granasztói előnévvel. A címer korabeli leírásából rekreált változata a mai napig megvan apukámnak. A nemeslevelet 1950 júliusában az Államvédelmi Hatóság elkobozta.

A Józsefet követő három generáció lassan levedlette földesúri életmódját és jogi végzettségére támaszkodva elpolgárosodott. A 900 hektáros birtokot szépapám, Kálmán 1890 körül a Magyar Tudományos Akadémiának eladta és beköltöztek Pécsre. Itt ők is és a következő generációk is mint különböző bírók, a közigazgatásban dolgoztak és jómódú polgári életet éltek.

Dédapám - aki szintén Laci bácsiként fut a családi legendáriumban - Pécsett született, de ő a jogi végzettsége mellé, Sopronból bányamérnöki diplomát is szerzett. Az I. világháború utáni soproni népszavazáskor ő és egyetemista társai naponta többször szavaztak, a temetőben fellelt nevek alapján, hogy Sopron magyar város legyen. Mint tudjuk, ez sikerült.

Az egyetem után bányamérnökként dolgozott amikor 1928-ban a Gőzhajózási Társaság munkásai egy mammut tetemre találtak a fehérhegyi homokbányában. Ennek feltárását, rekonstruálását és konzerválását is ő vezette és a csontvázból megmaradt legimpozánsabb részek, az agyarok a mai napig ki vannak állítva.

Ezután a II. világháborúban szolgált, majd Pécsre visszatérve bányakapitány helyettesként dolgozott. 1950-ben egy bányabalesetet vartak a nyakába és koncepciós per áldozataként, ártatlanul 10 év börtönre ítélték. Szerencsére három év után kiszabadult. A börtönben átélt fizikai és lelki traumákról és megaláztatásról 23 évig nem beszélt senkinek. Azokat, 1976-ban egy 32 oldalas visszaemlékezésben adta ki magából. Az ügyről ma külön emléktábla emlékezik meg Pécsett. Míg dédapám börtönben volt, a családot a legnagyobb lánya vagyis a nagymamám Mária kellett hogy eltartsa. Emiatt neki ott kellett hagynia az iskoláját és 16 éves korában elment dolgozni a Pécsi Villanyszerelő Vállalathoz, de innen kirúgták, amikor nyilvánosságot kapott édesapja pere. Ezt követően a Gyermekélelmezési Vállalatnál kapott munkát titkárnőként. Később Budapesten is volt főnöke mellett dolgozott aki ekkor már a vállalat vezérigazgatója volt.

Galéria

Összegezve: Prága környékéről már az 1700-as évek közepén áttelepült, feltehetően eredetileg német ajkú majd elmagyarosodott jogász, földbirtokos-értelmiségi család az apai nagymamám ága, akik erős katolikus gyökerekkel bírtak. Bő kétszáz évig, 1770 és 1982 között Pécsett éltek. Dédapám bebörtönzése és meghurcolása, illetve nagymamám életének és tanulmányainak kisiklatása egyértelműen a kommunizmus számlájára írható.

Anyai nagymamám ága

Ez az ága a családfának, a 19. század elejéig vezethető vissza. Nagymamám felmenői német nevű, németül jól beszélő vajdasági svábok voltak. Dédapám, Dániel hivatásos katona, hidász volt, az I. világháborúban az olasz fronton szolgált. Szolgálatáért ki is tüntették, katonaságból végkielégitéssel nyugdíjazták amiből kávéházat és vegyeskereskedést is tudott venni Szegeden. A kávéház Szeged belvárosában, a Kölcsey utcában állt mely ma sétáló utca. Mivel nem volt egy éjszakai ember, mindenkit kirakott 9 óra után. Emiatt persze nem is volt túl népszerű a vendégek körében, így idővel el is adta a kávézót.

Annak ellenére, hogy kitüntetett katona volt, aki háborúban szolgálta a hazáját, és az ország egyik nagyvárosában boltot és kávéházat is üzemeltetett, a II. világháború után hamis politikai vádak alapján öt év börtönre és teljes vagyonelkobzásra ítélték. Mint megannyi német örökséggel, névvel és kulturális kötődéssel rendelkező kortársát, őt is SS tagsággal vádolta a magyar kormány. Ez azért különösen pikáns - hogy finoman fogalmazzak - mert a magyarországi német kisebbséghez tartozó magyar állampolgárok Waffen-SS-be sorozásáról a magyar kormány egyezményt írt alá Németországgal, ezzel kiszervezve az országban akár több száz éve élő német etnikumú polgárait a náci hadseregbe. Ez az eleinte önkéntes alapon zajló majd kényszersorozássá fajuló folyamat 1940-1944 közt három hullámban zajlott le egyre erőszakosabbá válva. Dédapámat - nagymamám elmondása szerint - a harmadik hullámban, teljesen a tudta nélkül léptették be az SS-be, amikor már majdnem 60 éves volt szegény. Öt fiú testéréből többen is a Waffen-SS-ben találták magukat és az orosz fronton harcoltak. Egyikük, Poldi bácsi dezertált egy zsidó munkaszolgálatossal, majd Erdélybe tért vissza ahol több mint egy évig bújkált a háza pincéjében.

Dédapám 63 éves korában, 2,5 év után szabadult, de ekkor a kollektív bűnösség elve alapján a család megkapta a kitelepítési végzést. Dániel szívesen ment volna, mivel eddigre már nincstelen volt, de legkisebb lánya, nagymamám, Liza fellebbezett a Belügyben és ennek hatására törölték a végzést. A család maradhatott. Nem úgy mint 185 ezer társuk, akik sokszor több generációnyi, vagy akár több évszázadnyi magyarországi élet után váltak nincstelenné és száműzötté, hogy házaikat, boltjaikat és földjeiket sokszor a saját szomszédaik, az “igazi” magyarok “vegyék át”.

Az élet fura fintora, hogy mikor Budapesten vagyunk családot látogatni, akkor Budaörsön lakunk egy társasházban, ami egy volt sváb ház helyén épült. Ennek egykori tulajdonosai talán épp olyan svábok lehetettek mint a dédapám. Csak ők nem maradhattak a helyükön szerencsétlenek, hanem brutális körülmények közt deportálák őket úgy ahogy pár száz évvel korábban az őseik érkeztek a Dunán: nincstelenül, a semmibe. Érdekesség, hogy a Budaörsről és környékéről kitelepített- és megmaradt - svábok történeteit, kultúráját és emlékét, a lakásunktól csak egy utcányira lévő Jacob Bleyer Heimatmuseum őrzi és ápolja.

Összegezve: anyai nagymamám ága német eredetű sváb család akik több száz éve éltek az ország déli részén. Annak ellenére, hogy az I. világháborúban az országért harcolt, majd köztiszteletben álló polgárként élt, dédapámat hamis vádakkal mégis meghurcolták és kitelepítették (volna) családjával együtt.

Ez azonban nagymamámnak köszönhetően nem történt meg, aki így találkozni tudott nagypapámmal.

Galéria

Anyai nagypapám ága

Szépapám, ükapám és dédapám is mind zsidó kereskedők és borkeresdők voltak. A család pár generáció alatt Gyónról (Dabas), Szolnokot érintve Budapesten kötött ki, ahol nagypapám, Albert (nekem Berti) is született. Ő 14 éves volt 1944-ben. Visszaemlékezését a nagymamám jegyezte le a háború után évtizedekkel, ebből tudjuk az alábbi részleteket:

A német megszállást követően, csillagot kellett viselniük, és a VIII. kerület József utcai lakásukat elhagyni - oda egy nyilas házaspár költözött be. A Kertész és Dob utca sarkán lévő csillagos házba költöztek, ahova csak személyes ruházatukat vihették. Ez a lakás Dr. Klug Lipót – eredetileg kolozsvári – egyetemi professzoré volt. A lakást tulajdonosának köszönhetően mentelmi jog védte. Klug Lipót házvezetőnője volt Berti nagynénje, akit Klug révén szintén mentelmi jog illetett. A csillagos házba költözést követően már sem dolgozni, sem iskolai tanulmányokat folytatni nem lehetett. Az 1944. Október. 16.-ai nyilas hatalomátvételt követően német SS-ek és a magyar nyilasok mind a négyüket (nagypapám, két nővére és anyukája) leterelték a ház pincéjébe és valamennyi holmijukat testi motozással elkobozták. Ugyanezen a napon, dédapám megszökve a délvidéki munkaszolgálatból rájuk talált a pincében.

Még ugyanaznap este 10 óra körül az SS és nyilas különítményesek kizavarták őket ismét a házból. A Dob utcán ötös sorokba állították őket és újabb testi motozással a még nálunk lévő tárgyakat is elvették, mondván: „Maguknak erre már úgy sincs szükségük”. Elterjedt a hír, hogy a Duna partra viszik őket kivégzésre. A sorok mögött egy Tigris tank állt. A környező utcákból és a Klauzál térről hasonlóan össze tereltekkel együtt több ezren voltak. Közben megjelent valaki – utóbb feltételezés szerint ez Wallenberg volt – aki tárgyalni kezdett a különítményesekkel és ezt követően nem a Duna partra, hanem a Kazinczy utcai zsinagógába tereltek őket. Itt négy napon keresztül minden fajta élelmezés nélkül senyvedtek. Négy nap után magyar rendőrök nyitották ki a zsinagógát és felszólítottak őket: nagyon csendben menjen mindenki vissza a korábbi csillagos házába.

A történet innen további elképesztő fordulatokkal folytatódik. Habár eddigre már munkaszolgálatra vitték nagypapám nővéreit és apukáját is az óbudai téglagyárba, ő a Vadász utcai “Üvegház” előtt sorban állva menlevelet tudott szerezni mindannyiuknak. Itt működött a Svájci Követség Idegen Érdekek Képviseletének Kivándorlási Osztálya. Ez nem volt más mint egy elképesztő léptékű zsidó mentő akció amit Carl Lutz korabeli svájci konzul szervezett és aminek keretén belül több mint 50 ezer engedély nélkül kiállított menlevelet adtak ki, melyek Palesztinába való kivándorlásra jogosították a birtokost. Továbbá, a program keretein belül üzemelt Svájc 76 védett háza is, melyek a menlevelek tulajdonosainak valamiféle átmeneti védelmet nyújtottak. Ezek egyikébe, a Pozsonyi út 16 számba költöztek nagypapámék végül, mire mindenki meg tudott szökni a téglagyári munkaszolgálatból. A svéd Wallenberg akciójához mérhető svájci menlevél program dokumentáltan több ezer családot mentett meg, még akkor is, ha a nyilasok rendszeresen razziáztak és hurcoltak el embereket kivégezni a védett házakból is.

Így történt ez nagypapám nővéreivel és anyukájával is akiket a nyilasok a Duna partra hurcoltak agyonlőni. Ezúttal nagypapámat túl fiatalnak, apukáját túl idősnek nyilvánították a nyilasok, így ők maradhattak. A lányok és dédanyám hihetetlen szerencséjére egy szovjet Rata alacsonyan repülve a Szent István Park felett megrémítette a transzportot kísérő nyilasokat és azok szétszaladtak. Ezt a helyzetet kihasználva a csoport is felbomlott és visszamenekültek a védett házba. Már Január közepe volt, Budapest ostromának egyik legintenzívebb szakasza, mikor a nyilasok ismét razziáztak és a Dob utcai gettóba vitték át az egész családot. Január 18-án aztán észrevették, hogy szovjet katonák jelentek meg az utcán. Hosszú évek óta először, ekkor tudtak fellélegezni. Csodával határos módon, az egész család megmenekült.

Dédapám testvérének, Margitéknak és családjának nem volt ilyen szerencséje. Őket deportálták és Auswitzban haltak meg. Ahogy történt ez majdnem 600 ezer zsidó honfitársunkkal, akiket a magyar államhatalom a Holokauszt történetében páratlan - még a németeket is meglepő - hatékonysággal és kegyetlenséggel küldött a halálba. A fővárosi zsidóság kevesebb mint fele élte túl a Holokausztot, de ez még istenes ahhoz képest ami a vidéki zsidósággal történt. A trianoni országterületen 1939-ben 704 zsidó hitközség létezett, 1946-ban 263. A következő években az elvándorlás, az állami nyomás és a tradicionális életforma felbomlása miatt számuk fokozatosan csökkent. Kárpátalján a háború előtt mintegy 400 hitközség működött, 1946-ban húsz, 1950-ben már csak négy.

Galéria

Összegezve: anyai nagypapám ága zsidó kereskedő család, melyet csak részlegesen sikerült kiírtani, hála a svájci nagykövetség mentő akciójának és a svéd Wallenbergnek. Érthető okokból, dédapám a Holocaust túlélését követően, Schwartz családnevét - melyet generációk óta vitt a család - magyarította.

Ki tud itt élni?

Apai ágon tehát szlovákiából és csehországból betelepült családokat látunk amik generációk óta éltek, sőt prosperáltak Magyarországon, értelmiségi, polgári életet élve. Őket egymástól függetlenül, komoly trauma érte a kommunista időkben.

Ezzel szemben, anyai ágon egy katonai teljesítményéért kitüntett ám később mégis börtönre és kitelepítésre kárhoztatott, több generáció óta itt elő svábot, és egy félig kiirtott zsidó kereskedő családot találunk.

Felmerül hát a kérdés az emberben, hogy mégis ki az aki tud ebben az országban háborítatlanul élni? A fentiekből úgy tűnik, hogy élhet itt az ember több száz éve és lehet ő

• katolikus, evangélikus vagy zsidó,
• mérnök, jogász, katona vagy kereskedő,

de Magyarország tartogat kisebb “meglepetéseket” számára.

Hetek óta gondolkodtam, hogy mi a közös ezekben a sorsokban. Éreztem, hogy valami összeköti ezeket a történeteket, de nem tudtam pontosan megfogalmazni micsoda. Míg nem egy reggel az ágyban fekve beugrott: azért nem tudok rá szót találni, mert nincs. Így kreáltam egyet: “polgár-árulás”, vagyis a hazaárulás szöges ellentéte.

Felmenőim nem a hazájukat árulták el,
hanem a hazájuk árulta el őket.

Kivétel nélkül. Mindannyiukat. Több generációnyi tevékeny és lelkes kontribúció után, függetlenül attól, hogy hol éltek, kiben hittek, és mivel foglalkoztak, ez az ország egyszer úgy döntött, hogy kisemmizi őket vagy akár szabályosan megszabadul tőlük.

Mikor ezt végre tisztán láttam és kimondtam, akkor majdnem húsz évnyi feszültség és útkeresés zárult le bennem. Katartikus módon, de mégis mindenféle harag és érzelem nélkül, pusztán egy nagyot sóhajtva érkeztem meg a Magyarországhoz fűződő kapcsolatom lezárásához.

Utószó

Joggal merülhet fel az olvasóban, hogy valószínűleg ugyanilyen sors várt volna a elődeimre Lengyelországban, Csehszlovákiában vagy Romániában is. Ha így van, Magyarország nem unikális és felmenőim zavarba ejtően egybehangzó történetei, pusztán a vérzivataros 20. századdal és az ország geográfiai elhelyezkedésével magyarázhatóak. Bár kizárni nem tudom, kétlem hogy így lenne és ami a fontosabb, hogy számomra a történet végkicsengésén nem változtatna se pro, se kontra.

Viszont ami változtatni tudott volna - az elmúlt 15 év borzalmas politikájának elkerülésén túl - az az, ha nem érezné az ember lépten nyomon, hogy ez az állam és ez az ország képes lenne szinte bármikor ismét elárulni a polgárait ahogy a felmenőimmel tette. De ezt nem hogy nem érzem, attól tartok, közelebb vagyunk ma ehhez, mint voltunk 30 éve. Nem tudom, hogy ez miért van így, de sejtem, hogy az alábbi beidegződések erősen hozzájárulnak.

A kevés - és mély tiszteletet érdemlő - kivételtől eltekintve, a legtöbb nemzet imádja magától eltolni a történelmi felelősséget és szembenézni vitatható múltbéli tetteivel. Vagy ha számot is vet, azt gyakran megkésve, nem megfelelően bocsánatot kérve és relativizálva teszi. Igaz ez Nagy-Britanniától, Franciaországon át Belgiumig egy sor országra. De a magyar történelmi emlékezet még ezen is túltesz sajnos és számos szégyenletes történelmi ténnyel nem hogy nem néz szembe, de egyenesen áldozati narratívában meséli el az ország szerepét, ami egészen perverz helyzeteket szül.

Ez történik mikor Magyarország szerepét - amit a zsidóság szisztematikus és évtizedekig tartó ellehetetlenítésében és 70%-ának elpusztításában vállalt - kicsinyíti, relativizálja, sőt a náci megszállás okán szinte lényegtelenné nyilvánítja. Ez a végletekig cinikus és önreflexióra képtelen történelmi emlékezet sejlik fel az olyan népi legendák mögött, mint hogy Horthy zsidó mentő lett volna - ami hazugság -, vagy a német megszállás áldozataira emlékezni kívánó minősíthetetlen giccs halmazban, ami egészen groteszk módon, Magyarországot szó szerint egy angyalnak ábrázolja, amit a gonosz német sas elrabol. Ezekkel a romanticizált hazugságokkal szemben, a valóság jóval velőtrázóbb és kijózanítóbb képet mutat Magyarország kormányáról és a magyar lakosság szerepéről.

De ugyanezt teszi a magyar történelmi emlékezet, mikor a németek erőszakos kitelepítésének feldolgozásáról van szó. Ilyenkor szokás ugyanis a jól bevált áldozati panelek aduászát, a potsdami konferenciát felemlegetni és azt mondani, hogy valójában, a 185 ezer német kisebbséghez tartozó magyar állampolgárnak az erőszakos kitelepítése, pusztán a győztes hatalmak kérésére történt. Ez azonban, egészen egyszerűen nem igaz.

És hát mit mondhatunk a kommunista múltal való szembenézésről, egy olyan országban, ahol a mai napig nem sikerült nyilvánosságra hozni az ügynökaktákat? Ahol az összesen már 20 éve miniszterelnök pártja - bár bőszen nacionalista és anti-kommunista, miközben egyszerre orosz barát is - több MSZMP tagot, III/II-es, sőt III/III-as ügynököt tartalmaz, akár a mai napig magas kormányzati pozíciókban.

Vagy hogyan értelmezhető az, hogy a mai magyar kormány magát áldozatként beállítva sipákol az őt ért “sérelmek” miatt, miközben az egyik szomszédját - ahol mellesleg magyarok is élnek szép számban - naponta bombázzák három éve? Ezek és egy sor más történelmi példa mind azt mutatják, hogy a történelmi önreflexióra való képesség több száz éves deficitben van Magyarországon. Helyette pedig sokszor egy - a történelmi tényekkel össze nem egyeztethető - áldozati narratíva a domináns reflex ami meghatározza Magyarország történelmi önképét.

Százszor leírt közhely, hogy ha egy országban nem történik meg a történelmi bűnökkel való szembenézés egy kritikus tömeg által, akkor az a nép nem is képes tanulni semmit a történtekből. Ez pedig nyilvánvalóan termékeny talaja a következő tragédiáknak.

Csak remélni tudom, hogy egy újabb generáció elteltével javulnak majd ezek a reflexek Magyarországon, de nem vennék rá mérget, hogy így lesz. Az a baj, hogy ha valami 1000 éves, az bár jól mutat egy turisztikai brosúrán, de egyben erősen kétélű fegyver is. Ugyanis 1000 éves dolgok ritkán szoktak megváltozni és főleg megújulni.